Amikor a múlt szellemei felébrednek

2009 március 13. | Szerző: |

 Beültünk a kocsiba.


  -Nem értem, ha tudtad, hogy inni fogsz, miért jöttél kocsival? – kérdeztem.


  -Akkor még nem sejtettem, hogy borozni fogok.


  -Ne strapáld magad, nem akarom, hogy elkapjanak a rendőrök. Inkább hívok egy taxit.


  -Ugyan már. Majd kertek alatt megyek. Szeretnélek haza vinni. Ragaszkodom hozzá.


Belementem. Tudod, a főnöknek mindig igaza van.


De nem a megfelelő irányba mentünk.


  -Hova mész. Nem erre lakom.


Ekkor leparkolt egy újépítésű lakóház parkolójában. Nem messze attól a panelsortól, ahol úgy tudtam, hogy lakik. Emlékeztem erre az épületre. Még akkortájban épült, mikor jártunk.


  -Azt mondtam, szeretnélek hazavinni.


Leállította a motort és kiszállt. Megkerülte az autót és kinyitotta nekem az ajtót.


  -Haza hoztalak – nyújtotta felém a kezét.


Én egy darabig csak pislogtam. A hormonjaim ismét felbolydultak. A szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, szédült a fejem. Automatikusan megfogtam a kezét és hagytam, hogy kisegítsen.


  -Elköltöztél?


  -Már vagy három éve. Ez a hely nagyon tetszett. Láttam, ahogy épül. Beleszerettem. Itt akartam élni. És sikerült.


Bementünk az épületbe. Még mindig fogta a kezemet. Én pedig igyekeztem eltalálni a lépcsőfokokat.


A legfelső emeletre mentünk. Az ajtón ott szerepelt kis réztáblán a neve. Beléptünk a lakásba. Levetette a cipőjét, a kabátját, a sapkáját, majd a sálját. Én is követtem a példáját.


Ezek szerint ez már el lett döntve. Nincs apelláta. Kész tények elé lettem állítva.


Miután a másik csizmát is lerúgtam magamról, ő egyetlen szó nélkül ölbe kapott és bevitt a hálószobába. A szívem a mellkasomból a torkomba ugrott. Tudtam, hogy előbb, vagy utóbb meg fog történni. És tessék. Most itt vagyok. Csak néztem rá miközben letett a szoba közepén. Sötét volt, csak az utcáról beszűrődő fény adott némi támpontot. De mintha kicsit elbizonytalanodott volna. Vagy rajtam látta meg?


  -Kérsz esetleg valamit?


  -Némi józaneszet – akartam mondani. – Köszönöm, semmit – mondtam helyette. – Te?


Megköszörülte a torkát.


  -Oké, lehet, hogy elkapkodtam a dolgot.


  -Nem erről van szó, csak… – nem tudtam befejezni. Nem tudtam, mit mondhatnék.


  -Ha nem akarod, szólj nyugodtan, akkor valóban haza viszlek.


  -Én… a francba is. Itt vagyok. Feljöttem. Miért kell mindent előre megtervezni? Cselekedjünk spontán végre egyszer az életben.


 Úgy tűnt megfogadja a tanácsomat, mert megfogta a blézeremet és letolta a vállaimról. Az hangtalanul a szőnyegre csúszott. Levette a zakóját és a közeli székre, dobta. Elkezdte kioldani a nyakkendőjét, közben le nem vette volna rólam a szemeit. Megfogtam a kezeit, hogy álljon le, majd folytattam én. Kibújtattam a nyakkendőből. Ő közelebb lépett, két tenyerébe fogta az arcomat, majd szenvedélyesen megcsókolt. Mintha csak erre várt volna, elszabadult minden visszafojtott indulat. Elvesztettük a kontrollt. Téptük, haraptuk egymás száját, a fogaink összekoccantak igyekezetünkben, hogy minél közelebb kerüljünk egymáshoz, minél mélyebbre jussunk a másikban. Az ágy felé terelgetett, de még mindig nem engedett el. Nem tudtam eldönteni, hogy a hiány, vagy esetleg én váltom e ki belőle ezt a szenvedélyt. Vagy mind a kettő?


Sokáig nem tudtam gondolkodni. Neki ütköztem az ágynak, és a lendülettől leültem rá. Hátrébb másztam, ő, pedig a lábaim közé térdelve követett. Még mindig csókolt, én, pedig elkezdtem kioldani az ing gombjait. De olyan picik voltak, hogy elveszítettem a türelmemet. Megragadtam kétoldalt és egyetlen határozott rántással letéptem róla. Meg se rezzent, csak lerángatta magáról a szakadt ruhadarabot. Lehúzta rólam a fekete garbót, majd hanyatt nyomott az ágyterítőn. Hajamat szétterítette, s vad harapásokkal, amiktől fel kellett nyögnöm, végig kóstolta a testemet. Megfeszült a gerincem minden harapásnál, minden karcolásnál, szívásnál, hangosan felnyögtem. Ismerte a testemet, még mindig emlékezett hol kell megérinteni, hogy reagáljak. Belekapaszkodtam.  Közben kihámozott a sötét melltartóból és ismét visszanyomott.


Ujjaim végig siklottak a felsőtestén. Bőre sápadt volt, sápadtabb, mint amire emlékeztem. Mint aki nagyon hosszú ideje nem volt napon. Izmai ugyan úgy feszültek, mint évekkel korábban, nem sokat változott. Nem rongálta meg a kor. Feszes volt, bőre puha, ruganyos és meleg. Végig nyaltam a kulcscsontját, s rá kellett jönnöm, hogy nem feledtem el milyen íze van, csupán nagyon mélyre temettem magamban. Beleharaptam én is. Felnyögött, visszanyomott. Egyre türelmetlenebbé vált. A nadrágot szinte letépte rólam, a bugyimmal sem bánt másként. Két kezemet a csuklómnál fogva a fejem fölé szorította, körmeivel végig karcolta a bal combom belsejét a térdemtől felfelé, majd eltűnt a lábaim között, amitől megdobtam magam egy pillanatra. Beleharaptam a felkaromba. Egy ideig így izgatott. Annyira akartam már ezt az együttlétet, hogy pillanatok alatt eljutottam az orgazmusig. Csak lebegtem ebbe a köztes létbe, alig érzékeltem a valóságot. Csak annyit fogtam fel, hogy mocorog, sercegő, súrlódó hangok hallatszódnak, ismét mocorog, majd forró leheletét megérezte, a belsőcombomon, amitől megremegett a testem. Még mindig érzékeny voltam. Nyelve hegyével hosszú vonalat húzott a bőrömön, egyre beljebb és beljebb, míg újra meg nem dobtam magam. Ő a csípőmet markolva fogott le. Markomban gyűrögettem az ágyterítő durva anyagát, fejemet dobáltam jobbra-balra, míg ismét a csúcsra nem értem. Ekkor már végkép képtelen voltam arra, hogy felfogjam, mi történik körülöttem. De még mindig nem jött. Tudni akartam miért késlekedik, de nem volt erőm hozzá, hogy felemeljem a fejemet, se arra, hogy kinyissam a szememet. A többi érzékszervemre hagyatkozhattam. Ismét mocorgott az ágyon, fiók nyílt és csukódott, zizegés. Éreztem, hogy közeledik. Lassan fölém, támaszkodik és a csípőm alá nyúl. Kicsit én is megemelkedtem, hogy segítsek, majd egyetlen mozdulattal az ölembe fogadtam. Beleharapott a vállamba, súlyos mozdulatai az ágyba nyomtak. Kapaszkodtam a hátába, a vállába, a csípőjébe, karmolásztam, ahol értem. A csípőmet magához szorítva egyre erőteljesebb lett. Fülemen éreztem forró leheletét, ami tovább ingerelt.


  -Úr isten – nyögtem rekedten.


Teljesen betöltött, s ahogy egyre keményebb lett, ahogy szedte a levegőt, hangját hallottam a fülem mellett, tudtam, hogy hamarosan megkönnyebbül. Egyre jobban kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. Nemsokára valóban jött, olyan erősen markolva a csípőmet, hogy tudtam, ott fog maradni a nyoma. Beleborzongtam a gyönyör hangjába, szemeim könnybe lábadtak, fogaimat a vállába mélyesztettem. A végén, pedig én sem éreztem mást, csupán a dübörgő szívverésünket, a szapora levegővételt, és testének súlyát.


Elalhattam, mert arra riadtam, hogy az oldalamon fekszem, és ő átölel. Fejét a lapockáim közé fúrta, karja keresztbe vetve a derekamon. Az éjjeliszekrényen álló rádiós órára néztem. Hajnali három.  Haza kell mennem. Egyszerűen nem ébredhetek itt fel. Nem kezdhetjük újra. Ez egy szép befejezés volt, de nem kötődhetek hozzá.


Óvatosan, nehogy felébresszem, kibújtam az öleléséből és kimásztam az ágyból. Megkerestem a ruháimat, és hangtalanul felöltöztem. Vicces, de az egyetlen dolog, amit nem találtam, az a bugyim volt. Se türelmem, se időm nem volt megkeresni. Még egy utolsó pillantást vetettem rá. Békésen aludt az oldalán. Rég láttam ennyire nyugodtnak. Talán csak, azért mert aludt. Reméltem, hogy azért én is hozzá tudtam tenni ehhez a nyugalomhoz.


Kiléptem az előszobába. Felvettem a csizmám és a többi ruhadarabom, majd óvatosan behúztam magam után a bejárati ajtót, és lefelé menet hívtam magamnak egy taxit. A találkozót, pedig majd csak túléljük valahogy reggel.  


Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!